3. nap: VIII. 20. kedd

Albeşti Pământeni – Bilea-tó – Felek – Nagytalmács – Kisdisznód

            7 óra előtt pár perccel már úton voltunk fölfelé az Argyas völgyében. Próbáltam csinálni egy reggeli hangulatfotót a folyóról, de bármelyik hídjánál álltam is meg, mindenhol tele volt szeméttel. A románok, úgy tűnik, egyszerű szennyvízelvezető csatornának tekintik a vízfolyásaikat. Az utolsó település a völgyben Căpăţânenii. Itt bevásároltunk, majd egy buszmegállóban nekiálltunk reggelizni. Vizet is tudtunk szerezni egy útszéli kék kútból. Érdekes, hogy Magyarországon kívül eddig csak Romániában láttam ilyeneket. Viszont itt nagyon rapszodikus az előfordulásuk. Van, amikor huszon-harminc kilométeren keresztül egyet se látni, máskor meg egy falun belül van 4-5 darab is. Közben kiderült, hogy kemping is van itt, persze ki más lehetne a névadója, mint Dracula (fotó). Ha ezt tudtuk volna tegnap este, még pont felértünk volna ide sötétedés előtt. Na mindegy! Az Alpokból már jól ismert „hágó nyitva” tábla jelezte, hogy itt kezdődik ténylegesen a Transzfogarasi út. A két lengyel motoros a kempingből éppen itt ért utol minket (fotó). Ezt a Fogarasi-havasokon keresztülvágó hágóutat még Ceauşescu építtette a ’70-es években. A két legmagasabb hegycsúcs, a Moldoveanu és a Negoj között vezet át több mint 2000 méter magasan. Igazából közlekedési szempontból semmi értelme nem volt, hiszen a 355 méteren fekvő Vöröstoronyi-szoros kb. 30 km-re nyugatra van innen. A „Kárpátok géniusza” már rég a múlté, viszont megalomán agyszüleménye, a Transfăgărăşan mint az egész Kárpátok leglátványosabb magashegyi panorámaútja ma is él és virul. Hát akkor lássuk mi is! Az elején egy elég szűk szurdokban mentünk. Van itt egy erőd (Cetatea Poenari) jó magasan, ahová fel is lehetne gyalogolni egy meredek ösvényen, de ezzel a lehetőséggel inkább nem éltünk. Az is kiderült, hogy itt lehet táborozni a folyóparton. Ki van írva, hogy „taxa 10 lei”, de hogy hol vagy kinek kellene fizetni, az nem volt világos számomra. Ahogy mentünk feljebb, egyre mélyebb és vadregényesebb szurdokban kanyarog az Argyas, végig lehetett hallani az alattunk zúgó folyót. Van egy nagy viadukt is, ami le volt zárva sorompóval, de mi persze begyalogoltunk a közepére fotózgatni (fotó). A Nap egyébként még nem sütött be a völgy aljára, így jó hűvös volt. Ezután rövid, kivilágítatlan alagutak jöttek. Valahol itt Zoli véletlenül leejtette a fényképezőgépét, pont objektívvel lefelé. Sajnos többé már nem indult el a kis kompakt, úgyhogy a túra további fotódokumentálása teljesen rám hárult. Végül felértünk a Vidraru-tó duzzasztógátjához (fotó). Brutális méretű. Az erőmű feletti szikla tetején pedig érdekes szobor virít: egy rendkívül kigyúrt „metálpowerman” kiszakít két darab magasfeszültségjelet, legalábbis én így értelmeztem, persze utólag kiderült otthon, hogy ez egy Prométheusz-ábrázolás akar lenni (fotó). Megnéztük a tó nyugati oldalán vezető utat, de mivel murvás, hepehupás, úgy döntöttünk, nem erőltetjük. A tó gát melletti öblözete egyébként tele volt úszó szeméttel, hát ez elég lehangoló. Innentől felfelé már nincs is lakott terület, szóval végképp nem értem, hogy honnan került bele ennyi műanyag. A gát tetején vezet tovább az út, lenézve láttunk röpködni egy csomó havasi sarlósfecskét, biztosan fészkelnek is itt. Van egy kilátó is, de mi nem mentünk fel rá, túl nagy volt a tömeg. A keleti oldali út végig a tóparttal párhuzamosan halad, követi a kiöblösödéseket, de nem a vízparton, hanem jóval följebb, a tömör erdőben vezet. Így maga a tó csak kevés helyen látszik (fotó). Szintben kicsit hullámzik az út, de nem vészes, kábé 850–910 m között megy. A szép jegenyefenyves-bükkös erdő miatt végig kellemes árnyékban tekertünk, a forgalom sem volt nagy. Akadtak kiépített források is, úgyhogy dihidrogén-monoxid-tartalékainkat sem fenyegette a kiapadás veszélye (fotó). A tó fölső végénél, a túlparton látszik egy strand-kemping-szálloda komplexum. Persze érthető is, hogy a gát felőli végen, a meredeken leszakadó sziklás part miatt nem is tudtak volna ilyet létesíteni. A tavat elhagyva az út újra közvetlenül az Argyas mellett vezet, ami itt már csak egy kis sziklás hegyi patak. Tulajdonképpen innen kezdődik az igazi hágó. Amúgy ez a rész sem túl meredek, átlag 6-7% körüli. Több helyen vannak itt is fizetős piknikezőhelyek, de volt, hogy csak spontán vadkempingeztek a patakparton. Piros-fehér kilométerkövek mutatják, hogy mennyi van még hátra a csúcsig. Ezek a kövek amúgy kinézetükben nagyon emlékeztetnek a franciaországiakra, kivéve, hogy nem jelzik a százalékos meredekséget a bicikliseknek. A fahatár fölé érve kezd igazán látványos lenni a kacskaringózó szerpentin. Néhol lavinagalériák is vannak (fotó). Itt már felhős volt az ég, és csak 20 fok körül alakult a hőmérséklet. 1690 méteren, a Zerge-vízesésnél (Cascada Capra) pihenőt tartottunk, közben Zoli egy árusnál vett füstölt sajtot (fotó). Ez annyira gáz itt Romániában, hogy az ilyen kirakodóvásárok mindig közvetlenül a legszebb természeti látványosságok mellé települnek, pl. a Békás-szorosba is sikerült a gagyiárus bódékkal igazi bazári hangulatot „varázsolni”, pedig az még ráadásul nemzeti park is. Úgy emlékszem, hogy rajtunk kívül mindössze 3 bringást láttam fölfelé menet. 4 kilométerrel a csúcs előtt van egy nagyon látványos szakasz, amikor az út egy szinte függőleges sziklafalnak megy neki, majd a fal tövében vezet tovább balra (fotó). A vége felé már egyáltalán nem meredek az út, 5% alatt van. Maga a csúcs („Pasul” Bâlea, 2042 m) egy elég hosszú, kivilágított alagút. Topográfiailag nem is tekinthető igazi hágónak, hiszen a gerinc alatt át van fúrva a hegy. Áttekerve a túloldalra ismét Erdélyországban találtuk magunkat. Itt az út két oldalán rengeteg parkoló autó és egy csomó árus volt (fotó). Kicsit arrébb található a Bilea-tó nevű tengerszem, ami azért valljuk be, nem egy nagy durranás. Kajáltunk a tóparton, nézelődtünk kicsit a bazárban, majd húztunk lefelé. Az viszont kétségtelen, hogy itt az északi oldalon sokkal vagányabb az út vonalvezetése, a szűk Bilea-völgyben összevissza kanyargó szerpentin azért nem gyenge látvány (fotó). A felső részen nem túl jó minőségű az út, lejjebb viszont már kifogástalan lett, úgyhogy száguldás ezerrel. Az alján egyszer álltunk csak meg, hogy lefotózhassam a távolban a híres Bilea-vízesést. Kereken 1 órába tellett leérni a Bilea-tótól az 1-es főút elágazásáig (35 km, −1600 m szint). Itt az Olt völgyében már tök sík tájon tekertünk a 33 fokban. A főút amúgy hibátlan minőségű, és széles leállósávval bír. Nyomtunk is rajta egy 2 fős „csapatidőfutamot” leszegett fejjel, útközben úgyis zéró látnivaló akadt. Felek határában viszont biciklis tiltótáblába botlottunk, úgyhogy Zoli javaslatára inkább bementünk a városba. Nagy nehezen találtunk egy élelmiszerboltot, ahol bevásároltunk és kajáltunk. Innen Nagytalmács felé mentünk tovább, majd ismét alsóbbrendű utakon Nagydisznód városon keresztül Kisdisznódig. Közben ránk sötétedett rendesen, a végén már lámpával nyomtuk. Szerencsére a kisdisznódi kemping precízen ki volt táblázva, viszont fel kellett hozzá mászni egy domb tetejére. Végül 9 óra után értünk oda. Egy nagy, eldugott kertben, gyümölcsfák között van a kemping, ehhez képest meglepően sokan voltak. Beugró: 18 lej/fő. Sátorverés és főzőcske a fejlámpák fényénél. Kutyák persze itt is akadtak, de legalább ki volt írva a faliújságra, hogy ne etessük őket…

Táv: 166,2 km, szint: 2212 m, nettó idő: 10 óra 2 perc.

következő