10. nap: V. 28. szombat

Široki Brijeg – [HR] – Imotski – Zadvarje – Omiš – Split

            Nem keltem olyan korán, mint máskor. Azt hittem, bemelegítésnek nagyjából sík terepen hajthatok, de néhány kilométer után keményen emelkedni kezdett az út egészen egy 715 méteres nyeregig. A Nap is teljes erővel sütött, vizem már semmi nem maradt. Eléggé meghaltam a végére. Fent a tetőn szerencsére éppen volt egy élelmiszerbolt egy falu elején. Bevásárlás után a bolt mellett reggeliztem. Végre lejteni kezdett az út, egészen a Posuško polje aljáig. Posušjében még próbáltam elkölteni a maradék bosnyák márkámat (szendvics, üdcsi, víz), de nem sikerült teljesen. Ebben az a vicces, hogy ami nálam volt márka az még a 2007-es túráról maradt meg, mivel itthon sehol sem bírtam visszaváltani 4 év alatt. Újabb emelkedő vitt fel a határátkelőhöz, ahol simán átengedtek Horvátországba. Innen már látszott a Biokovo hegység, a tetején a Sveti Jure tévétornya is kivehető volt halványan. Erről az oldalról nézve nem tűnt olyan monumentálisnak, mint a túra első napján a tengerpart felől. Jó kis gurulás után értem le Imotskiba, ahol az út szélén találtam egy frissen elütött balkáni haragossiklót (fotó). Kisebb elkeveredés után (sok egyirányú utca) végül is megtaláltam a híres Modro jezerót, vagyis Kék-tavat (fotó). Úgy néz ki, mint valami bányató, pedig ez egy természetes mélyedés, barlang beszakadásával keletkezett. A város szinte már teljesen körbeépülte. A kiépített ösvényeken gyerekek futkostak, némelyik köveket dobált le a szakadékba, pedig külön tábla tiltja. Van egy kőből készült kilátó is, ahol elég sokan voltak, és nem nagyon akartak helyet adni másoknak. Végül azért én is odafértem, és tudtam csinálni pár képet (fotó). Állítólag a víz szintje erősen ingadozó, nyáron ki is szokott száradni. Most bőven volt víz, láttam is egy embert úszkálni benne. Tovább kellett menni az országúton kábé 1,5 kilométert, itt található a másik nevezetes tó, a Crveno jezero (Vörös-tó). Ennél senki nem volt, csak egy kopottas tábla jelezte, hogy jó helyen járok (fotó). Pedig 528 méterével ez a legmélyebb szakadékdolina egész Európában (a Földön a harmadik legmélyebb)! Nevét nem a víz színéről, hanem a szinte függőleges vöröses sziklafalakról kapta (fotó). Maga a tó 290 méter mély, az alja felszín alatti vízfolyásokkal áll összeköttetésben. Érdekessége még, hogy nagy számban él benne egy apró halfaj, a dalmát cselle, amit állítólag a víz felszínén is lehet néha látni mint fekete pöttyöket. Túl sokat azért nem időztem, néhány fotó után indultam is vissza Imotskiba, majd utána Split felé a főúton. Távolabbról visszanézve látszik csak igazán, hogy milyen óriási a két kráter a városhoz képest (fotó). A térképem a további szakaszt egy nyílegyenes útnak jelölte, így azt hittem, viszonylag sík terepen mehetek majd. Ehelyett összevissza kanyargott, és több mint 10 kilométeren át emelkedett, mindezt a tűző Napon, 36 fokban. Nem erre számítottam! Végül persze lejteni kezdett az út, és leértem Cista Provóba, itt kanyarodtam el balra a tengerpart felé. Másfelé nem is nagyon lehetne menni, mivel a Biokovo hegység tömbjén keresztül semmilyen út nem vezet, csak kikerülni lehet. 11 kilométer hullámzó, majd végül keményen lejtő út után értem le a Cetina-szurdokba. Itt még sekély és gyors sodrású a folyó. Egy régi kőhídnál tartottam egy kis pihenőt, szerencsére találtam egy bővizű forrást is, pont jókor, már alig volt vizem. Érdekes, hogy itt is nagyban űzik a raftingipart. Arra számítottam, hogy majd simán végiggurulok a folyó mellett lefelé, de nem, elkezdett emelkedni az út! Kábé 250 méteres magasságig ment fel kis falvak, szőlőhegyek között kanyarogva, majd végül egy meredek szerpentinnel hirtelen visszatért a folyó szintjéig. Sajnos közben a Cetinából szinte semmit nem lehetett látni. Szóval bringával szerintem nem érdemes ezt az útvonalat erőltetni, itt valószínűleg csak a raftingosok láthatják a szurdokot. Az alsó szakaszon maga a folyó már elég széles, lassú folyású, nem különösebben látványos (fotó). Viszont hatalmas, szinte függőleges sziklafalak között tör utat magának. Az áttörésnél sziklamászók gyakoroltak az út mellett, a vízparton pedig egyre több csónak ringatózott (fotó). Végül egy alagúton átkelve kiértem az omiši Cetina-hídhoz. Ezzel tulajdonképpen bezárult a kör, itt már voltam 9 nappal ezelőtt is. Hát mit mondhatnék, jó kis karika volt! Már csak a Splitig hátralévő 25 kilométer maradt, ugyanazon az útvonalon, mint első nap. Semmi extra nem volt, a kopár hegyoldalak még ugyanúgy sárgállottak a jenesztertől, a strandok is még mindig kihaltak voltak, mondjuk, néhány lézengő fürdőző azért már akadt. Split elején volt még egy utolsó, kemény kaptató a 2 × 2 sávos bevezető úton. Szerencsére itt végig ki volt táblázva a kompkikötő iránya, így simán odataláltam. 7 óra előtt pár perccel már a vasútállomáson voltam, és megvettem a jegyet Zágrábba. Fél 10-kor indult a vonatom. A kikötőnél még ettem egy csevapot, majd levezetésképpen tekertem egy lájtosat a főtéren. Aztán irány a vonat, ahol valamit aludni is kellene, hiszen másnap még hátravan egy egész napos (169 kilométeres) tekerés Zágrábtól hazáig…

Táv: 142,0 km, szint: 1752 m, nettó idő: 8 óra 15 perc.

vissza a kezdőlapra