2. nap: VI. 14. kedd                                 

Berane – Rožaje – [RKS] – Pejë – Deçan – Prilep

Reggelre már megint tiszta harmat volt minden, így ismét vizesen pakoltam el a sátrat. Visszatértem a Lim-szurdokba, az elhagyott útra, csináltam még pár fotót búcsúzóul, és a folyó robajlását hallgatva megreggeliztem. Borús idő volt, de néhol már foltokban látszott a kék ég. Reménykedtem, hogy ma már nem fog esni, és hogy megszáradnak a cuccaim. Berane már csak kb. 3 kilométerre volt innen. Nem is olyan kicsi város. Betekertem a központba, ahol egy szupermarketben gondoskodtam élelmiszer-utánpótlásról. Aztán mentem is tovább, de nem a Lim völgyében, mivel a Čakor-hágón (1849 m) keresztül nem lehet átjutni Koszovóba. Már hosszú évek óta le van zárva az ottani határátkelő, pedig arra valószínűleg látványosabb lenne, mint Rožaje felé kerülni. Így marad a Kulina-hágón való átkelés Pejëba (más határátkelő amúgy sincs Montenegró és Koszovó között). Visszatekertem a városszéli Lim-hídhoz, innen, kb. 620 méterről indult az emelkedő. Először bemelegítésképpen egy kisebb hágón kell átkelni, ami az elején egész kellemes (2-3%-os) meredekségű, és hegyi tanyák, rétek, gyümölcsöskertek között vezet. Az út minősége korrekt, a forgalom is elenyésző volt. Az ég még mindig borult volt, de egyszer-kétszer már előbukkant a Nap is. 850 méter felett kezdett keményebb (5-6%-os) lenni az emelkedő, a lakott részek is eltűntek, már csak az erdő maradt. Végül 1336 méteren értem el a Lokve nevű „hágót”, az azonos nevű sípályánál. Itt ugyanis egy több mint 1 km hosszú kivilágított alagút vezet át a hegygerinc alatt (fotó). Lefelé menet találtam végre forrást (fölfelé egy sem volt). Ez az oldal kevésbé meredek, Kalače falunál már csak −1% körüli. Rožaje egy igazi hegyi kisváros, még valamivel 1000 méter felett fekszik. Több mecset is van, amiből kettő is dupla minaretes. Nem hiába ez a település a montenegrói bosnyákok központja, több mint 85%-os itt az arányuk. Átgurultam a fél városon, a pejëi leágazás után viszont egyből durván bekezdett egy emelkedő, folyamatos 7-8%-os út vezetett ki a központból (fotó). Utána egy rövidebb gurulás következett, de egy patakvölgybe leérve újra fölfelé indult az út, ez már ténylegesen a Kulina-hágó kezdete. A szemközti hegyeken feltűntek a túra első hófoltjai is. Volt még egy kisebb település, aztán onnantól már végig sűrű jegenyefenyves-lucosban ment az út. Közben a Nap is rendesen kisütött. Minimális volt a forgalom: olyan is előfordult, hogy 5 percig nem jött semmi. Végül 1700 méter környékén kezdett kinyílni a táj, a Žljeb (2382 m) havas csúcsa már egészen közelinek tűnt (fotó). Már látszott a montenegrói határállomás is. A határőr elég „közvetlen” volt, nézegette a kilométerórámat, hogy milyen magasan vagyunk, meg valamiféle délszláv–angol keveréknyelven activityzve próbálta megtudni, hogy mennyibe került a biciklim… Kellett még másznom egy keveset a Kulina (1795 m) tetejéig, tábla mondjuk nem jelezte (fotó). Eközben feltűnt az út mentén egy érdekes, számomra új fafaj: a balkáni selyemfenyő. Ez itt hasonló szerepet tölt be, mint az Alpokban, Kárpátokban a cirbolyafenyő (ami viszont innen a Balkánról hiányzik). Ezután húzós, 8-10%-os szerpentin indult lefelé (fotó). Jobbra fent pedig szépen látszott a Žljeb hófoltos, törpefenyves gerince, lejjebb a szürkészöld, keskeny selyemfenyőöv, alatta pedig a sötétzöld lucos zóna. Ahogy lejjebb értem, kezdett egyre jobban előtűnni a mélyben a hatalmas koszovói medence, pontosabban a Metóhia síkság (fotó). Azért az elég meglepő volt, hogy a koszovói határállomás a montenegróihoz képest 450 (!) méter szinttel lejjebb következett csak. Itt azt már tényleg nem nagyon lehet eljátszani, hogy csak úgy a kormányhoz fogom az útlevelet, és lazán átgurulok a másik ellenőrzőpontig. A határőr perfekt angolsággal kérdezte, hogy honnan jövök, merre felé megyek tovább (érdekes kontraszt a montenegrói őrökhöz képest). A lomberdőzónában szerpentinezve az alacsony, bokros növényzet miatt egyre frankóbban látszott az alant elterülő síkság (fotó). Végül csak leértem a medence aljára, 500 méter alá. Ez itt a Fehér-Drin folyó forrásvidéke, vagyis már az Adria vízgyűjtője. Rögtön az első pár falunál feltűnt, hogy a kétnyelvű településnév-táblákon a szerb feliratok feketével le vannak fújkálva. Plusz több helyen is albán zászlók lobogtak (vagy albán + USA, német). Koszovói zászlót viszont csak egy-két helyen láttam. Végül beértem Pejëba, ahol igazi kaotikus balkáni forgalom, nagy nyüzsgés fogadott. Idáig (ahogy a korábbi csomagos túráimon is) csak papírtérképet használtam, most először viszont muszáj volt bekapcsolnom az okostelefont, amit erre a túrára rendszeresítettem. Persze csak az előre letöltött MAPS.ME offline térképek és a GPS-jel miatt. (Amint nem volt rá szükség, rögtön ki is kapcsoltam, hogy minél kevesebbet fogyasszon, plusz más célra nem is használtam az út során. SMS-íráshoz és telefonáláshoz továbbra is a jó öreg butatelefonomat vettem igénybe.) Így már egész gyorsan megtaláltam a Rugova-völgybe vezető utat. Először próbáltam utcaneveket megjegyezni a térképről, meg hogy melyiknél merre kell majd kanyarodni, de a helyszínen nem nagyon volt kitáblázva semmi, úgyhogy tényleg kellett a GPS-pozíció is. Ha már fentről (a Čakor-hágó felől) nem lehet átjönni a határon, innen alulról fogom megnézni a híres Rugova-szorost, úgyis az alsó része az, ami igazán látványos. Nem messze a város szélétől már kezdődik is a szurdokos szakasz. Óriási, kopár sziklafalak között kanyarog a Lumbardhi i Pejës nevű patak, néhol tényleg egészen szűk helyeken. Lazán tekertem, és nézelődve, meg-megállva, közben kajálgatva jutottam egyre följebb. Van itt minden, ami kell: pl. út fölé áthajló sziklák, források, alagutak, vízesés, meredek szerpentinkanyarok (fotók). Mondjuk, az út sok helyen igen keskeny, és a minősége sem túl frankó. Kábé 7-8 km után (hétszázvalahány méter magasan), amikor már kevésbé látványos volt a szurdok, megfordultam, és visszagurultam Pejëba. Bent a központban csuromvizes volt minden, úgy látszik, amíg távol voltam, pont megúsztam egy záport. Nagy nehezen (ismét offline térkép segítségével) sikerült kikeverednem a városból. Irány dél felé a főúton. Ez a környék szinte folyamatosan lakott, egybeérnek a települések, mindenhol vannak házak. Az autóforgalom is brutális volt, az eddigi legdurvább a túra során, folyamatosan az útra kellett koncentrálnom. Érezhető volt a különbség, hogy a Balkán legritkábban lakott országából, Montenegróból átjöttem a legsűrűbben lakottba. Az is meglepő volt, és egyben mulatságos, hogy itt kábé minden második üzlet autómosó, autóalkatrész-bolt, autószerviz, autókölcsönző vagy gumiárus… Hullámvasutazva átjutottam a következő városon, Deçanon is. Útközben jobb felől az Albán-Alpok (Prokletije) havas csúcsai is befigyeltek. Végül valahol Prilep falu előtt lekanyarodtam az országútról, majd egy öreg gesztenyésben találtam meg a megfelelő táborhelyet. Végre száraz fűben, világosban tudtam sátrat verni. Reméltem, hogy éjjel sem fog esni. A vacsora mellé még némi háttérzenét is kaptam: az „Allah akbar!” című megunhatatlan örökzöldet nyomatták a közeli faluból.

Táv: 124,9 km, szint: 1963 m, nettó idő: 8 óra 23 perc.

következő