PROLÓG

            Mivel az Alpok középső része nekem eddig teljesen kimaradt, előbb-utóbb muszáj volt bepótolni ezt a fájó hiányt. Már kábé 2 éve tervezgettem ezt a túrát, ami kellően hosszú idő ahhoz, hogy kikristályosodjon egy jó kis útvonal. Persze nem volt túl nehéz dolgom, hiszen itt (Svájc, északi francia Alpok) található az Alpok legmagasabb (Mont Blanc), leglátványosabb (Matterhorn) és leghírhedtebb (Eiger) hegycsúcsa, de itt van a leghosszabb gleccsere és a legmagasabb aszfaltos hágója is. Ezeket természetesen mind belefűztem a tervbe, és mivel (a 2008-as francia túrámhoz hasonlóan) a Pó-síkság felől közelítettem vonattal, még a 3 nagy északolasz tó: a comói, a luganói és a Lago Maggiore partvidékét is belevettem az elejére bemelegítésnek. Idén ismét egymagam vágtam neki a túrának. Szokták néha kérdezni, hogy nem unalmas-e egyedül ekkora túrára menni. Erre egy közmondással tudnék reagálni: „Inkább egyedül, mint rossz társaságban!”, vagy a saját verzióm szerint: „Inkább egyedül, mint sehogyan!”

Mínusz feledik nap: A szokásos túra előtti csomagmázsálás most sem maradt el. A felső rész 6,0 kg, a két oldaltáska pedig 5,5-5,5 kg (összesen tehát 17) lett. Pontban 12:13-kor indultam el otthonról a szokásos Magyarszombatfa–Muraszombat–Maribor útvonalon (lásd 2008-as túra). Lenartig nem is történt semmi említésre méltó, mígnem 5 óra után nem sokkal, a város közepén tekerve váratlanul egy nagyot reccsent a bringa. Leszálltam, és a kezemben maradt a nyereg! Hát ilyet se láttam még: eltörött a nyeregrögzítő csavar. Elindultam visszafelé tolva, az első útba eső motoros-biciklis boltban nem volt pont ilyen csavarjuk, de átirányítottak a főút túloldalán lévő műszaki áruházba. Itt is beszéltek angolul, és szerencsére volt nekik a megfelelő méretű. Egyből vettem kettőt, biztos, ami biztos alapon. 0,34 euró volt egyébként, vagyis kb. 100 forint, szóval, nem borította fel a túra költségvetését. Azért rohadt nagy mákom volt, hogy pont egy városban történt az incidens, és nem mindentől távol valahol az erdő közepén. Meg az is mázli, hogy 18:00-ig voltak nyitva a boltok. Egyébként a bringámnak 12 nappal korábban volt a 10 éves évfordulója, és ez még az eredeti gyári csavar volt benne. Ha jobban belegondolok, eddig ez volt a legkomolyabb technikai problémám az összes külföldi csomagos túrám alatt. Ezenkívül 2 defekt (2007-ben), 1 küllőtörés (2008-ban) és középrészkattogások voltak csak. Maribor előtt most is a rövidebb, de nehezebb utat választottam, vagyis keresztül a szőlőhegyen. Felérve a tetőre megtaláltam a 2008-as táborhelyemet, de mivel még bőven maradt időm sötétedésig, inkább legurultam a Dráva-parti főútra, és a városhoz közelebb próbáltam egy jobbat találni. Elkanyarodtam Vodole felé, ahol végül a falu előtti gyertyános-tölgyesben vertem fel a sátrat. Remek helyet találtam, csak ezek a rohadt meztelencsigák nem hiányoztak!

Nulladik nap: Éjjel 2-kor keltem. A fejlámpa fényénél összepakoltam, és sátrat bontottam kb. fél óra alatt. Visszagurultam a főútig, majd betekertem a maribori vasútállomásig (csak 4 km volt). 3:40-kor indult a külön bicikliszállító vagonos Koperbe tartó szerelvény. A jegyet most csak a vonaton tudtam megvenni, mert az állomáson még minden zárva volt. Ljubljana után elkezdett szakadni az eső. Szerencsére Kozina előtt nagyjából elállt, viszont jó 20 percet késett a vonat. Azért Kozinában szálltam le, mert ez valamivel közelebb van Trieszthez, mint Koper. Plusz az útvonal is egyszerűbb, és szinte csak gurulni kell tengerszintig (na meg így olcsóbb volt a jegy is). Innen már csak 19 km a trieszti pályaudvar. Kb. 500 méter magasról gurultam le a forgalmas, vizes úton Basovizza felé. A kinézett vonatot persze így is lekéstem, és a legközelebbi csak 12:15-kor indult. A szokásos átszállásokkal Mestre, Verona következett, végül a Milánóba menő járatról Treviglióban szálltam le 19:23-kor (újabb 25 perc késést összeszedve). Innen az Adda folyó mentén tekertem észak felé, hogy minél közelebb kerüljek a Comói-tóhoz. Végül Capriatéig jutottam, ahol a település után egy akácos erdősávban sátraztam 9 óra után (szerencsére itt már kb. fél órával később sötétedett, mint Mariborban).

1. nap: VII. 31. csütörtök

Capriate – Lecco – Bellagio – [CH] – Lugano – [I] – Ponte Tresa

Hajnalban meztelencsigák sercegésére ébredtem. A belső sátorponyva külső feléről csak az egyik oldalról 8-at szedtem le! Elég korán, háromnegyed 7-kor indultam útnak, ez lesz az első igazi, teljes túranapom. Az irány továbbra is észak, az Adda folyóval párhuzamosan. Caluscónál egy tiltótábla miatt kénytelen voltam átmenni az Adda másik oldalára, majd Briviónál jobbra ismét vissza, de persze továbbra is észak felé tartva. Eközben a kilométerórám kiszakadt a foglalatából, már csak a kábel tartotta (korábban párszor már visszaragasztottam). Végül is ez nem egy olyan súlyú műszaki probléma, mint a szlovéniai eset, de mégis rohadt idegesítő volt, hogy állandóan vissza kellett nyomkodni két kézzel. Először most is pillanatragasztóval próbáltam megoldani, majd madzaggal visszakötözni, de egyik se vált be. Végül szigetelőszalaggal körbetekerve sikerült teljesen stabilizálni. Hát igen, már MacGyver is megmondta, hogy (ha más nem is) svájcibicska és szigszalag mindig legyen nálunk! Azért ezzel a kis technikai malőrrel elég sok idő elment. Lecco előtt ismét volt némi kavarás: egy többsávos úton bementem a belvárosba, majd egy másik hídon át jöttem vissza a Comói-tó nyugati partjára (fotó). Igazán látványos ez a tó, megérné egyszer körbetekerni az egészet, de nekem más terveim voltak. A tóparttól elkanyarodva Como felé vettem az irányt, ami ismét egy forgalmas, 2 × 2 sávos útszakaszt jelentett. Nem volt túl biztató, de több outist is láttam arrafelé elhúzni, és más lehetőség amúgy sem volt. Jobb felől falként magasodtak a kopár mészkőhegyek. Tiszta mediterrán lett a hangulat, G-dúrban zúgtak a fákon a kabócák, 36 fok, semmi felhő az égen. Pusiano faluból indul fölfelé egy kis mellékút a Passo del Ghisallo (754 m) felé. Itt lekanyarodtam, majd több mint 100 méter szintet megmászva felértem egy kisebb tóhoz (Lago del Segrino). Szerencse, hogy a parton találtam egy működő vízcsapot, mert már a kiszáradás fenyegetett. A tavat elhagyva továbbra is szépen kanyargott fölfelé az út kisebb-nagyobb települések között. Később viszont nagyon bekeményített, 10% fölött is volt a meredekség. Rengeteg outis szólóban és grupettóban is nyomatta itt fölfelé. Magreglio falu végén, a dombtetőn (kb. 730 m-en) található a Madonna del Ghisallo-kápolna közvetlenül az országút mellett (fotók). A ghisallói madonna egy középkori legenda alapján az itteni átutazók védelmezője volt. Később hivatalosan is a biciklisek védőszentjévé avatták (a pápa 1949-ben ismerte el). Na, ilyet is csak az olaszok tudnak kitalálni! Azóta a bringások körében igazi zarándokhellyé vált a hely a szó szoros értelmében is. Ugyanis a belső falakon biciklis balesetben elhunytak képei vannak kitéve. Följebb, körbe a falakon pedig legendás versenyzők relikviái láthatók: pl. Bartali, Coppi, Merckx, Indurain, Pantani bringái és/vagy dedikált mezei (fotó). Vagy itt van Moser egyórás világcsúcsot megdöntő telikerekes pályabringája is, amivel először ment 50 km fölé a világon. Annyi mindent összegyűjtöttek ide, hogy később egy külön bringás múzeumot építettek a sok cuccnak a kápolna közelébe. Mondjuk, ez a hipermodern kinézetű komplexum szerintem nem igazán illik a tájba. A kápolna után gurulás következett, aztán kicsit még újra emelkedett az út. Lefelé több helyen eszméletlen panoráma nyílt a Comói-tóra (fotó). Fent a hegycsúcsokon néhol még hófoltok is voltak, itt „alul” pedig full mediterrán növényzetű kertek. Hát, jó kis kacskaringós, meredek szerpentin megy tovább lefelé. Beérve Bellagióba éppen aszfaltozták a főutat, de szerencsére eljutottam a tópartig gumiba ragadt bazaltdarabkák nélkül. Innen komppal folytattam tovább (5,6 euró volt a jegy). Útközben remek panorámaképeket lehetett készíteni minden irányba, de a legszebb mégis az egyre távolodó Bellagiói-félsziget volt (fotó). Cadenabbiában kötöttünk ki, innen irány ismét észak felé. Elképesztő, milyen luxusvillák és mediterrán kertek vannak itt. Talán nem véletlen, hogy egy innen nem messze délre lévő villában forgatták a Star Wars 2. részének tóparti kastélyos jelenetét. Néhány kilométerrel később azonban már búcsút is intettem a Comói-tó csodás partvidékének, hiszen vár még rám a két másik tó. Menaggiónál nyugat felé kanyarodva egy szerpentinen tekertem föl 390 m magasra (210-ről). Nem volt ez egy nagy mászás, de mégis durvának tűnt a szinte folyamatos autóforgalom és a kánikula miatt. Majd újabb gurulás következett egészen a Luganói-tóig, aminek a nagyobbik része már Svájchoz tartozik. De nem csak emiatt kakukktojás ez a három nagy tó között, hanem mert több mint 70 méterrel magasabban fekszik a másik kettőnél. Az északi parton mentem tovább rögtön egy hosszú alagúton keresztül, majd a svájci határ előtt egy újabb, 3,3 (!) kilométeres következett. Előtte autóúttábla, de nem volt más választásom (végül is biciklis tiltótábla nem volt). Az alagútból kiérve jött a határátkelő, de meglepő módon a svájci határőrök nem állítottak meg senkit. Én arra számítottam, hogy majd komoly útlevél-ellenőrzés lesz, meg minden. Mivel korábban még sosem jártam az országban, ez így elsőre kicsit furcsa volt, hiszen Svájc nem is EU-tag. Annyit azért egyből megállapítottam, hogy az utak itt sem jobbak, mint Olaszországban. Ez a Luganói-tó sokkal zordabb hangulatú egyébként, mint a comói, leginkább egy norvég fjordra emlékeztet (fotó). A szemközti, déli part sűrű erdővel borított, annyira meredeken szakad le, hogy ott még út sincs. Jó magasra fel kellett másznom, hogy végül legurulhassak a Luganói-öbölbe. Azért a növényzet még itt is elég mediterrán, pedig Svájcról valahogy nem egy pálmafás tópart képe ugrik be az embernek. Lugano a nap legnagyobb útba eső városa. Itt aztán volt nyüzsgés a parton. Kelet felé visszanézve uralja a látképet egy szabályos kúp alakú hegy, a Monte Brè (925 m), amire majdnem a csúcsig fel is lehetne tekerni (fotó). Micsoda kilátás lenne onnan! De ez nem volt a tervben, meg amúgy is forgalmi dugóba keveredtem, plusz még rossz irányba is mentem. Miután visszafordultam, végre megtaláljam a leágazást Agno irányába, majd némi szerpentinezést követően újra sík terepen folytattam az utat a Luganói-tó legnyugatibb csücske felé. Ponte Tresában a határon már határőrök sem voltak, így szinte észre sem vettem, hogy újra Olaszországban vagyok. A települést elhagyva, végül az út menti erdőben vadkempingeztem fél 9 körül.

Táv: 129,2 km, szint: 1459 m, nettó idő: 8 óra 1 perc.

következő