2. nap: VIII. 19. hétfő

Barcarozsnyó – Törcsvár – Câmpulung – Curtea de Argeş – Albeşti Pământeni

            Háromnegyed nyolckor indultunk el a kempingből. A sátor sajnos elég vizesen lett elcsomagolva. Keresztültekertünk a városon, a csendes utcákból még vissza-visszanéztünk a várra. Itt még szépen megmaradt a tipikus szász építészeti stílus az egybeépült utcafrontú, élénk színű, vakolatdíszes házakkal (fotó). A városból kiérve egy hosszú egyenes szakaszon tekertünk a pusztában Törcsvár felé. Egyre jobban kirajzolódott előttünk a Királykő hegység masszív mészkővonulata, még ha csak homályosan is (fotó). Igaz, innen valahogy nem tűnt olyan kopárnak és monumentálisnak, mint pl. tavaly az Olt-völgy felől nézve. Valószínűleg csak a nyugati oldal az, ami igazán látványos. Törcsvárra érve természetesen megnéztük a híres kastélyt. Kívülről (fotó). Itt is nagy kirakodóvásár volt, éppen akkor pakolták ki a sok drakulás cuccot. Érdekes ez a bazár, ami itt kialakult. Ugyebár III. Vlad Draculea havasalföldi fejedelem volt, aki kegyetlen kivégzéseiről vált hírhedtté (ezért is kapta a bájos Karóbahúzó Vlad becenevet). Az eredeti Drakula könyv szerzője róla mintázhatta a főhősét. Az viszont biztos, hogy Törcsvár sosem volt az ő kastélya. Segesváron, fent a várban szintén dívik a Drakula-kultusz, viszont ott sokkal visszafogottabban adják elő. Pedig ott tényleg jogos, mivel valóban Segesváron született, még szobra is van a főtéren. Körbenéztünk, de végül nem vettünk semmilyen szuvenírt, csak kaját egy boltban, és mentünk tovább a Törcsvári-hágó felé. Kellemes kis emelkedő ez, nem túl meredek, és jó a kilátás a környező völgyekre, illetve a Királykő keleti oldalára (fotó). Itt mindenhol szépen kaszált rétek vannak kerítésekkel elválasztva, engem leginkább Ausztriára vagy Szlovéniára emlékeztetett ez a rész. A hágó teteje 1290 méteren van, tábla persze nem jelezte. Egy kiépített útszéli pihenőnél aztán rögtön kijózanodtunk, hogy mégiscsak Romániában vagyunk, mivel tiszta szemét volt minden. Végül itt ebédeltünk, és közben kiteregettük száradni a sátrat. Lefelé már nem volt olyan szép a táj, mivel kaszált rétek helyett csak szemetes legelők voltak (fotó). Lejjebb érve, az országút közepén találtunk egy csomag kaját, nyilván „leesett a kamionról”, de tényleg. Bontatlan zacskós chips, keksz és banán volt benne. Utóbbit helyben el is fogyasztottam, ne vesszen már kárba az értékes gyarmatáru, ha már idáig elhozták Nicaraguából! Lefelé volt még egy-két hangulatos üdülőfalu fafaragásokkal díszített házakkal, végül kisebb emelkedők után leértünk Rucărba. Itt érdekes volt végignézni, ahogyan a falu főutcáján a kamionok előzik a lovas szekeret. A globalizált kereskedelem modern, kőolajfüggő monstrumai szinte leszorították a több száz éve létező helyi, fenntartható modellt. Ilyet se nagyon látni már Romániától nyugatra, de úgy látszik itt mindkét forma életképes. Ezután már nagyjából síkon haladtunk, majd jött egy térképen nem is jelölt hágócska (910 m), ami után legurultunk Câmpulungba. Ez már egy komolyabb város, ahol éppen útba esett egy LIDL, így bevásároltunk. Aztán zúztunk kifelé elég jó átlagot nyomva, majd a főútról jobbra lekanyarodva a következő, 38 km-re lévő város, Curtea de Argeş felé vettük az irányt. Az út egyből emelkedni kezdett. Ez az Argyasi-Elő-Kárpátok című dombvidék egy elég durva szakasz volt. Mivel itt a Kárpátokból eredő összes kis folyó észak–déli irányban folyik, mi viszont nyugat felé mentünk, így minden völgyön pont merőlegesen keresztbe keltünk át. Vagyis az egész egy irdatlan nagy hullámvasút lett. De ez még hagyján. Az eleje tök kopár volt, semmi árnyék, semmi felhő az égen, 34-36 fok. Később végeláthatatlan, extenzív szilvaültetvények között tekertünk. Néhol láttuk is, amint éppen kaszálják a fák alját kézzel, és gyűjtik a szénát hatalmas nagy boglyákba. Vadkempingezésre pl. tök jó helyek lennének ezek, de nekünk túl korán volt még. Az út amúgy extra gáz volt, nagyrészt betonlapokból állt, amiknek a kátyúit persze aszfalttal tömködték be. Ezen lefelé alig lehetett normálisan gurulni, rohadt idegesítő volt állandóan fékezgetni (fotó). Az 5. vagy 6. domb megmászása után én már nem is számoltam tovább őket. Egyébként ezt hallottam/olvastam már több biciklitúrázótól is, hogy jobban szeretik a hosszú, de egyenletesen meredek emelkedőt, mint a sok rövid dombot egymás után. Valóban, bármilyen félelmetesnek is tűnik pl. egy nagy alpesi hágó, ott legalább lehet tudni előre, hogy milyen magas és kábé hány km hosszú lesz. Ezeket a nevesincs, egymás utáni kis meredek buckákat viszont nem jelzik a térképek. Hiába mászok meg egyet, utána pillanatok alatt legurulok róla, aztán kezdhetem újra, és újra, és újra, és nem látszik a vége. Szerintem ez az, ami pszichikailag kikészíti az embert. Ja, és a kedvenc KRESZ-tábla-kombinációnk ez volt: „Egyenetlen úttest”, alatta „2 km”. A poén pedig, hogy 2 kilométerenként újra ki volt téve ugyanez a tábla (fotó). Nagyon trükkösek ezek a román útépítők, meg kell hagyni. A meredekségre 8%-okat jeleztek, de az órám csak 5-6%-okat mért. Később aztán megjavult az út, és végre begurultunk Curtea de Argeşbe, ahol egy helyi magazin mixtben hideg üdcsiket vételeztünk, mert már nagyon kivoltunk ettől az eszelős szívatástól. Az eredeti terv szerint a Vidraru-tóig mentünk volna fölfelé az Argyas folyó mentén, ami még 23 km enyhe emelkedőt jelentett. 6:50-kor azonban úgy döntöttünk, hogy inkább lekanyarodunk a főútról egy kis maszek kempingbe, mert feljebb már nem jelzett többet egyikünk térképe se. Igaz, így maradt még kb. 1 óránk sötétedésig, de legalább volt egy biztos táborhelyünk. Ahol minő meglepetés szilvafák alatt sátrazhattunk, és még főzni is tudtunk (ismét tésztát), és ma is 20 lejt fizettünk (csak most fejenként). Zoli meginterjúvolta a mellettünk sátrazó lengyel motorosokat, de mint kiderült, ők is csak következő nap mennek majd a Transzfogarasi útra. Illetve beszámoltak róla, hogy aznap tették meg a Transalpina hágóútat, ami „veri bjutiful” volt. Kollégám 2 sörtől felbátorodva még egy helyi figurát is megkérdezett, hogy a Vidraru-tónak melyik oldalán érdemesebb végigmenni (fotó). Mondjuk, az konkrétan nem derült ki, hogy a tó nyugati oldalán vezető út aszfaltos-e. Végül is ezen a napon távban és szintben sem tekertünk annyit, mint az elsőn, de mégis fárasztóbbnak tűnt az árnyék nélküli meleg és a sok lélekölő fel-le miatt…

Táv: 125,9 km, szint: 1785 m, nettó idő: 7 óra 50 perc.

következő