2. nap: VII. 27. kedd 

St. Georgen – Predlitz – Turracher Höhe – Nockalmstraße – Gmünd: 130 km

Hat körül keltünk. Visszatérve a bicikliútra, jó pár kisebb domb megmászása után értünk egy kis falu szélére. Itt megálltunk egy bolt parkolójában. Fél 8-kor volt nyitás, addig is nekiálltunk vizet melegíteni a teához, illetve a kávéhoz. Majd jó tempóban folytattuk az utunkat Murau felé a Mura völgyében. Egy helyen útlezárás miatt tettünk kisebb kitérőt. A folyó itt még meglepően széles, egy fahídon csináltunk is róla fotót. Predlitztől kezdődik az emelkedő a Turracher Höhére. Elég jó idő volt, meg menni is lehetett az elején, de egy alagúton átérve bizony már hűvös lett. Az alagút után volt egy kis parkoló padokkal, itt kajáltunk is. Az út másik oldalán pedig valami védett geológiai képződményt lehetett megnézni. Itt a Turrach-patak egészen keskeny sziklaszurdokon vág keresztül, jól néz ki. Turrach településig (1269 m) jól lehetett nyomni, utána 9-10-zel zötyögtünk. Természetesen itt is többször megálltunk. Zoli pont 14 órakor ért fel az 1763 méter magas csúcsra (Turracher Höhe), én negyed órával később érkeztem. Kollégám addigra majdnem megfagyott. Amúgy nagyon szép hely volt: csodás házak, vendéglők, sífelvonók, egy tó, de 10 °C és kibaszott szél (fotó). Először láttunk hófoltot a túra során az egyik szemközti hegyoldalon. Itt fent a fahatáron már összefüggő cirbolyafenyvesek vannak, sőt megjelent a törpefenyő és a rododendron is. Közvetlenül az út mellett pedig szép tőzegmohalápok figyeltek, tele spéci lápi növényfajokkal (pl. gyapjúsás, gyásztárnics, lápi áfonya). Az ereszkedés brutális élvezet. Ez az oldal meredekebb volt (a térkép szerint 23%). Zolit idézve: „Az egyik részén annyira éreztem, hogy gyorsul a bicikli, hogy lenézek: 80, fél másodperc múlva: 90 km/h-val száguldottam. Ha nem látom az órát, akkor semmi gáz, de inkább megálltam egyet, mert kicsit húzós volt.” Nem gurultunk ki a lejtő aljáig, Ebene Reichenauig, hanem 1120 méteren lekanyarodva a mai napra tervezett másik magas hágónkat céloztuk meg (fotó). A Nockalmstraße egy panorámaút, ami a gépjárműveknek fizetős, szerencsére nekünk nem. A fizetősorompónál vizet vettünk fel, innen 9 kilométer max. 12%-os emelkedő várt minket. Kemény volt, de szép (mi más?). Nemhiába lett ez a rész a Nockberge Nemzeti Park területe (fotó). Láttunk fenyőszajkót, a hangját is hallottuk, és itt is rengeteg cirbolyafenyő volt, majdnem 2000 méterig felment! Egy prospektus szerint itt a Nockbergén található az Alpok legnagyobb cirbolyaállománya. 1950 méteren egy tavacskát (Windebensee) is láttunk, valamint ki volt alakítva egy ingyenesen látogatható terület, ha jól emlékszem a geológiai elemeket tanulmányozhattuk volna, ha megállunk. Feljebb az út menti sziklákon pedig hegyi kövirózsa virágzott. Az utolsó kanyarban érdekes tábla állt: kőomlás- & mormotaveszély (fotó). Végül 17:50-kor értünk föl a csúcsra, 2024 méter magasságba (fotó). Nézelődés (hófolt is volt az úttól nem messze), fényképezés, aztán bementünk mindenre elszántan a vendéglőbe (Glockenhütte), mert a hideg és a szél itt is keményen harcolt ellenünk. A bejáratnál válogatni lehetett a különböző nyelvű nemzeti parkos prospektusok között. Bent jó meleg volt, 1,79-ért el is fogyasztottunk egy-egy teát. Jólesett. Annál inkább rosszul újra kimenni a hidegbe. Indulásunk előtt még a pincércsaj utánunk hozta a térképet, amit benn felejtettünk. Danke schön! Ereszkedés. Majdnem ráfagytunk a gépre! Figyelnünk is kellett, mert egy leágazót kerestünk. Meg is leltük a Steigerhütte felé mutató táblát. Innen már nem volt értelme a Nockalmstraßén folytatni az utat, plusz 18 méterért felmászni a 2042 méteres csúcsra. Hiszen így még egyszer ugyanekkora szintemelkedést kellett volna leküzdenünk. Ezzel a levágással még nyertünk is néhány kilométert. Az első pár méter aszfaltos volt, majd jó néhány kilométer murvás út, de ehhez képest teljesen rendben volt. Egy patak, a Leobenbach mellett haladtunk, közben egy békésen kérődző skót felföldi marhát is lencsevégre kaptunk. A főútig vezető utolsó, talán 6-7 kilométeres szakasz már újra aszfaltos volt. Ide, az elágazóhoz fél nyolcra értünk ki. 8 kilométer után az út menti lucfenyvesben találtunk helyet. A sátorhely végre teljesen sík volt, kiálló gyökerek sem voltak, csak száraz tűlevél. Kilenckor már alvás (azért kemény nap volt ez). 7,7 óra alatt minimum 1900 méter szintet küzdöttünk le (utólag térképen számolva).

                 következő