1. nap: V. 19. csütörtök

Split – Makarska – Podgora – Sveti Jure – Podgora

           Indulás előtt otthon lemértem a csomagot, összesen 17,7 kilót nyomott, amiből a felső rész 5,3 kg volt. A nulladik nap arról szólt, hogy otthonról eltekertem a zágrábi pályaudvarig a szokásos útvonalon (lásd 2007-es túra). Ez 169 kilométer volt, külön nem részletezem, semmi érdekes nem történt. 22:55-kor indult a vonatom Splitbe. A jegy 171,2 kunába került. A bicikliszállító vagonban fel kellett akasztani a bringát egy kampóra, és helyben, a kallernél kellett fizetni a 30 kunás kerékpárjegyet.

Másnap 7:15-kor ért be a vonat a spliti állomásra, ami a kikötő mellett van. Itt egy padon nekiálltam pakolászni. Aztán elindultam keresztül a városon. Később derült csak ki, hogy valahol a padnál ottfelejtettem a biciklizárat. Úgy látszik ez már hagyomány nálam, hogy első nap elhagyok valamit (a legutóbbi két túrán gumipókot hagytam el az elején). Visszamenni már nem volt értelme, inkább a város szélén egy bevásárlóközpontban vettem újat. Hát elég durva árak vannak Horvátországban. A legolcsóbb ásványvíz is több mint kétszer annyiba kerül, mint nálunk, pedig ez egy nagyvárosi hipermarket! Splittől kifelé haladva elég sűrűn lakott környék következett, nagy volt a forgalom. Mindenhol tele volt apró üvegszilánkokkal az útpadka, mintha valaki direkt felszórta volna. Ez így elég lehangoló, hogy állandóan erre kell figyelni. Az út nagyjából szintben ment a part mellett, a strandok totál kihaltak voltak, úgy látszik a szezon még nem indult be. A kopár hegyoldalak viszont sárgállottak a virágzó jenesztertől (fotó). Ezért is éri meg tavasszal túrázni a tengerparton: lent nincs tömeg, fent a hegyoldalakon pedig még nincs kiégve a növényzet. Közben több helyen is láttam „GOTOVINA HEROJ!” falragaszokat (fotó). Hát igen, akit Hágában háborús bűnökkel vádolnak, az itt még lehet nemzeti hős. Omišnál ömlik a Cetina folyó a tengerbe, nem is gondoltam, hogy ilyen széles (fotó). A hídnál megálltam fotózni, de sokat nem időztem (visszafelé úgyis erre jövök majd). Ezután kezdett hullámvasutazni az út, a Vrulja-öbölnél nagyjából 280 méter magasra ment fel. Sok helyen vannak autóspihenők, az egyiknél jó kilátás volt az öbölre (fotó). Innentől kezdődik a makarskai riviéra. Hosszú lejtő visz le Makarskáig. A pálmafás kikötőből indulnak a kompok Brač szigetre, a hátteret pedig a Biokovo hegység kopár vonulatai adják (fotó). A városból kifelé két kempinget is jelölt a térképem, de egyiket se találtam meg! Így hát tovább nyomultam Podgora felé. Itt végre jelzi tábla a kempinget, viszont a recepciónál senki nem volt, pedig „0–24 h” volt kiírva. Na mindegy, gyorsan felvertem a sátrat, és bedobáltam a cuccokat. A bringára csak az egyik oldaltáskát szereltem föl, több mint 4 liter vizet pakoltam be (kellett is végül). Irány a Sveti Jure! Kábé fél 3-kor indultam el. A benzinkútnál kell lekanyarodni, majd Gornja Podgorát elhagyva az országútról ágazik le a Biokovo Natúrpark bejárata háromszázvalahány méteren (fotó). Sorompó zárja el az utat, az őrrel angolul dumáltunk. Azt mondta, túl késő van már, hogy felérjek. Meg hogy elég fitt vagyok-e hozzá. Végül nagy kegyesen megengedte, hogy befizessem a 40 (!) kunás belépőt. Az elején sűrű feketefenyvesben szerpentinezik az út a 30 fokos melegben. 890 méter magasan értem fel a platóra. Innentől kezdve sok tehén mászkált az úton, széttaposott tehénlepények mindenhol, ez lefelé jövet még veszélyes lehet. Itt már csak sziklás legelők vannak, itt-ott bokrokkal (fotó). Az út hullámzani kezdett, sokszor éppen hogy csak emelkedett, néhol még lejtő is akadt benne. 1228 méteren található a Ravna Vlaška nevű kiépített kilátópont, nem semmi panoráma van innen a fennsík pereméről. Légvonalban alig két-három kilométerre található innen a tengerpart, olyan mintha egy repülőgépről néznénk lefelé. Sajnos a lemenő Nap pont szembe sütött, így csak elég homályos, ellenfényes fotókat tudtam csinálni. Feljebb érve, kőből épült pásztorszállások vannak elszórtan, az úton pedig lovak bóklásztak. Kis veteményeseket is láttam a dolinák alján. Az átlag 5-7%-os emelkedésű út összevissza kanyarog, de a csúcsot még mindig nem lehet látni. Egyszer csak feltűnt a tévétorony egy távoli kopár csúcson. Majd érdekes módon bükkfák jelentek meg foltokban. Innentől kezdett bekeményíteni az emelkedő, 18-20%-os egyenes szakasz is volt benne. A vége még durvább: már egész közelinek tűnik a torony, de az oda vezető út még mindig sehol! Az utolsó 200 méter szint a legbrutálisabb, elképesztően meredek szerpentin. Mondjuk, itt már legalább látszik a sziklák között felfelé kígyózó sárga szalagkorlát (fotó). 19:15-re értem fel, 3 óra 32 perc volt a nettó tekerés a majdnem 30 km-en, 0-ról 1762 m-re (fotó). Sehol senki, csak egy havasi szürkebegy énekelt a korláton. A csúcs alatt déli irányban erősen karsztos a terep, dolinák, víznyelők mélyedései egymás hegyén-hátán (fotó). Nyomtam pár csúcsfotót és panorámaképet, kár, hogy a távolban nem sok minden látszott. Pedig tiszta időben állítólag az olasz partokat (a Gargano-félszigetet) is lehet látni innen. Lefelé elég szar, döcögős volt az út, néhol a kisebb emelkedőkön bele is kellett tekerni, úgyhogy csak lassan tudtam jönni az elején. Szerencsére forgalom szinte semmi nem volt, talán ha 2 autó jött szembe. A sorompó után már jó lett az út, lehetett száguldani. Még épp időben, sötétedés előtt leértem Podgorába, a parti sétányon még találtam nyitva egy élelmiszerboltot is. A kempingben a recepciónál viszont most sem volt senki…

Táv: 137,8 km, szint: 1800 m + legalább 600 m = minimum 2400 m, nettó idő: ? (napközben véletlenül lenulláztam az órát).

következő