5. nap: V. 23. hétfő

Budva – Petrovac – Virpazar – Rijeka Crnojevića – Farmaci

            Reggelre tényleg sokkal több sátor és motor volt körülöttem. Szép csendben összepakoltam, és 8-kor már úton is voltam. Előző nap este nem is tűnt fel, de kifelé menet volt egy hatalmas lebetonozott terület. Azt hittem, hogy ez csak valami parkoló, de mint utólag kiderült, pár évvel korábban itt Rolling Stones- és Madonna-koncert is volt. Szóval nem akármilyen hely ez a Jaz Beach! Annyi konklúziót azért levontam, hogy a kempingezésnek itt Montenegróban nincs igazán kialakult kultúrája, ellentétben pl. a horvát tengerparttal. A Kotori-öbölben is csak kis maszek, kerti kempingek voltak, itt meg sehol senki. Visszamásztam kábé 100 méter szintet a főúton, kezdésnek nem volt túl kellemes. Csináltam pár fotót az öbölről, majd begurultam Budvába. Mivel az otthonról hozott konzervjeim már mind elfogytak, alaposan bevásároltam, majd egy padon reggeliztem. A város után dimbes-dombos szakasz következett. Hiába tengerparti út, néhol 150 méter magasra is felment. Sveti Stefan szigettel szemben van egy jó kilátópont, itt tartottam egy kis pihenőt (fotó). A szigetet egy keskeny mesterséges földnyúlvány köti össze a szárazfölddel, ez távolabbról visszanézve is jól látszik (fotó). Egyébként az egész sziget egy luxushotel, a ’80-as évekig világhírű volt mint a hírességek nyaralóhelye. A Petrovaci-öbölnél is van két kis sziklasziget egymás mellett. Az egyiknek a tetején egy kápolna áll, a másikon néhány fenyőfa van csak, elég hangulatos. Petrovac előtt kanyarodtam rá a Podgoricába menő főútra, itt egyből kezdődött is egy hágó, 665 m-re kellett felmásznom. Hát elég durva volt: 32 fok, tűző Nap, árnyék alig, a meredekség 6–10% között. Sokszor meg kellett állnom pihenni. Ahogy feljebb értem, egyre jobban látszott az alant kanyargó út, háttérben a petrovaci szigetekkel és a lapos Buljarica-öböllel (fotó). Felérve a platóra hatalmas kétnyelvű (szerb/angol) tábla jelezte, hogy már csak 5 km a Shkodrai-tó Nemzeti Park. Innentől kellemes gurulás következett, közben az út szélén rengeteg virágzó orchideát láttam. A tó partjára érve lekanyarodtam Virpazar faluba. Élelmiszerboltot mondjuk nem találtam, viszont volt egy ivókút a főtér közepén, végre tudtam vizet szerezni. A tóba itt egy folyó ömlik, a híd környékén nézelődtem egy kicsit. A vízparton lévő étteremnél elég sok turista volt, meg ilyen érdekes, fedeles csónakokat is láttam, gondolom, ezekkel lehet sétahajózni a tavon. A közelben kis kárókatonák szárítkoztak a parton, nem nagyon zavartatták magukat. Az igazi poén persze az lett volna, ha pelikánokat is látok (a nemzeti park logójában is egy pelikán szerepel). Montenegróban már csak itt, a Shkodrai-tavon költ néhány pár borzas gödény. A nemzeti parkról egyébként profi, kétnyelvű információs táblák vannak kitéve: térképek, látnivalók, gyalogos és kerékpáros túraajánlatok külön szintmetszetekkel (fotó). Ez pont jól jött, mert így megtudtam, hogy a Rijeka Crnojevića felé vezető úton egyből 200 m szintet kell megmászni. Előtte azonban még tettem egy kitérőt, a Podgorica felé menő főúton eltekertem a tó hídjáig. Elég messze volt, de legalább végig a tóparton vezetett az út, párhuzamosan a vasúttal. Az öböl itt tele volt virágzó tündérrózsával (fotó). A híd környékéről már sokkal jobb kilátás nyílt a tóra kelet felé, a háttérben az Albán-Alpok havas csúcsai is kivehetők voltak. Valamilyen halak (valószínűleg küszök) nagy tömegben ívtak a híd lábánál, fekete volt tőlük a víz. Miután kinézelődtem magam, ugyanazon az úton visszatekertem Virpazarig, majd megkezdem a mászást. Nem vészes emelkedő, jó minőségű az út, és a forgalom szinte nulla. Igazi mediterrán, sziklás, bozótos terep. Itt is rengeteg orchidea (kosbor, nyelvorchidea stb.) volt mindenhol, még az útszéli kőtörmeléken is nőttek. Láttam szétlapított seltopuzikokat is, és sikerült közelről lefotóznom egy az aszfalton napozó éleshátúgyíkot (fotó). Ahogy lejtőbe váltott át az út, kezdett újra előtűnni a hegyek között a Shkodrai-tó (fotó). Később látszott, ahogy egy kisebb folyó ömlik bele. Meseszerű az egész táj. Olyan, mint egy giccsfestmény, pedig ez a valóság! Találkoztam hátizsákos gyalogtúrázókkal is, akik az aszfaltúton nyomták. Rijeka Crnojevića falu előtt ér le az út az azonos nevű folyó partjára, itt bementem boltba, majd körülnéztem kicsit. Hát, elég lepukkant egy hely. Visszafordultam, és elindultam Podgorica irányába a folyó másik oldalán. Szép egyenletesen kapaszkodik fel az út a sziklafalon, így fokozatosan lehet egyre jobban rálátni a lassú folyású Rijeka Crnojevićára. A két széle tele van tündérrózsával, benne itt-ott nád- és kákaszigetek, fűzfák. Nyílt víz csak a folyó közepén van egy keskeny csíkban, éppen annyi, hogy a csónakok kényelmesen el tudjanak menni. Ahogy egyre magasabbról lehetett lenézni, úgy lett egyre látványosabb a táj. A következő falunál még egy frissen elütött vörhenyes fecskét is találtam az úton (fotó). A Meterizibe vezető útelágazásnál van a legendás folyókanyarulat. Fotóztam ezerrel, de nehéz volt olyan képet csinálni, hogy az egész kanyar beleférjen egybe (fotók). Tényleg álomszerű az egész, ahogy a sziklakúpok között kígyózó folyó a távolban beleömlik a Shkodrai-tóba. A feketés vízfelszín teljesen nyugodt, tükröződnek benne a hegyek. Ez tényleg olyan hely, amit egyszer mindenkinek látni kell. A fotók és a leírás nem adják vissza a feelinget. A következő kanyar után már eltűnt a tó látványa, kacskaringós emelkedők után végül kiértem a Podgoricába menő főútra. Itt már nagy volt a forgalom. Elég későre járt, de még tekertem egy kicsit, és kábé 120 méter magasan (ahonnan már látszott a főváros) letértem egy mellékútra. Ahol is rövid keresgélés után találtam egy vadkempingezésre alkalmas helyet a bozótosban. A sátor rögzítéséhez nagyobb köveket használtam, mert a cövekeket egyszerűen nem lehetett leszúrni a sziklába. Közben a közeli kertekből folyamatos kutyaugatás hallatszott. Reméltem, hogy éjszakára azért nem engedik ki őket…

Táv: 101,4 km, szint: 1604 m, nettó idő: 6 óra 50 perc.

következő