6. nap: V. 24. kedd

Podgorica – Crkvine – Kolašin – Biogradsko jezero

            Éjjel esett valamennyi eső, így reggelre tiszta víz volt a sátor. De legalább sütött a Nap. A külső részt így is csak vizesen tudtam elcsomagolni. 7 óra előtt már úton voltam, kábé 2,5 kilométer gurulás után értem el a Podgorica-táblát. Azért reménykedtem, hogy sikerül megúsznom a reggeli csúcsforgalmat, mégis csak egy fővárosról van szó. Végül is könnyű volt keresztülmenni a városon, mert végig ki van írva Kolašin iránya. Egy kisboltban bevásároltam, majd egy parkban telepedtem le reggelizni. Hát, nekem úgy tűnt, hogy túl sok látnivaló nincs Podgoricában. Volt egy nagy ortodox templom (fotó), később pedig áttekertem az impozáns Morača-hídon. Kifelé 2 × 2 sávos, kiváló minőségű, nyílegyenes út vezet. A várost elhagyva már kezdődött is a Morača-szurdok. Látványos sziklafalak vannak mindkét oldalon (fotó). Maga a kristálytiszta vizű Morača is egy szinte függőleges falú mederben kanyarog az út jobb oldalán. Néhol a folyóba szakadt háznyi méretű sziklatömböket lehet látni (fotó). A völgy keleti oldalán, fent a hegyoldalban megy a vasútvonal, látványos viaduktokkal. Bioče település után ágazik ketté az út, a vasút innentől már a másik völgyben megy tovább. Idáig még eléggé mediterrán a táj: fügefák, ciprusok, gránátalmák nőnek a folyóparton. Egy helyen sikerült lefotóznom egy kék lonclepkét, amint leszállt a biciklistáskára (fotó). A völgy kezd egyre jobban összeszűkülni, az épületek is eltünedeznek (fotó). Végül már csak néhány tíz méter távolságra van a szemközti sziklafal, innentől kezdődnek az alagutak (fotó). Összesen 32 darab, világítás persze egyikben sincs, egy csomó közülük még kanyarodik is. A jelzőtáblákon bezzeg centiméteres pontossággal ki van írva, hogy milyen hosszúak (fotó). Itt jöttem rá, hogy az első lámpám gyakorlatilag semmit nem ér, így az lett a taktikám, hogy próbáltam a lehető leggyorsabban keresztültekerni rajtuk. Egy több száz méter hosszú, kanyarodó, elágazó alagútban viszont megszívtam. Miközben egy szembe jövő autó miatt próbáltam lehúzódni az alagút falához (amit alig láttam), sikerült belehajtanom egy vízzel teli mély kátyúba. Végül is annyival megúsztam a dolgot, hogy tiszta iszap lett a hátsó felni, a fékpofák és a biciklistáska belső oldala. Kábé 300 méteres magasságig alig emelkedett az út (a magasságmérő végig 0%-ot jelzett). Ami viszont feltűnt, hogy az útszéli táblákon, a szalagkorláton meg mindenhol „AUTO ŠLEP” feliratok vannak. Elég jó üzlet lehet itt az autómentés! Egyszer csak újra kiszélesedett a völgy: itt található a híres Morača kolostor. Érdekes, hogy ezeket az ortodox kolostorokat és romokat hatalmas barna színű táblák jelzik az út szélén. Jó nagy betűkkel szerbül és angolul is ki van írva mindig a nevük, és hogy hányadik században épültek. Még a nemzeti parkoknak vannak ilyen nagyméretű tájékoztató tábláik. Úgy látszik, Montenegróban a tengerparton kívül ez a két fő attrakció, amit el lehet adni a turistáknak. Ezek a régi kolostorok valószínűleg a szerb és az orosz turistákat érdeklik főleg. Mondjuk, engem az ilyesmik nem igazán tudnak lekötni, de itt legalább tudtam vizet szerezni egy csapnál. Ezután kezdődött csak az igazi emelkedő, a Crkvine-hágó. A Morača folyótól elkanyarodik az út, és szerpentinezni kezd. A meredekség 5-8% körüli, több helyen van kapaszkodósáv is. Sok volt az araszoló kamion és busz, folyamatosan figyelnem kellett rájuk. Elég kemény volt a tűző napon fölfelé tekerni, plusz még alagutak is voltak. Egyébként a táj itt már teljesen hegyvidéki jellegű, a csúcsok környékén itt-ott hófoltok is befigyeltek. Végül nagy nehezen felértem a hágótáblához (1060 m), szerencsére itt is volt vízcsap az út szélén (fotó). Biciklist viszont egyet se láttam Podgorica óta. Innentől már a Tara folyó völgyében folytatódik az út észak felé, ez a hágó volt tulajdonképpen a vízválasztó az Adria és a Fekete-tenger vízgyűjtője között. Lefelé jövet egyszer csak elkezdett esni az eső. Felraktam az esőhuzatot hátulra, plusz esernyővel a kezemben tekertem a már csak néhány kilométerre lévő Kolašinig. Kábé 1000 méteren van a város, jobbra lekanyarodva át kell menni a Tara hídján. Eléggé turistacentrum jellegű hely. Rövid hezitálás után beültem egy pizzériába, és rendeltem egy nagy pizzát. Szép nyugodtan megettem, utána még bevásároltam egy boltban, de az eső továbbra is szemerkélt. Visszatekertem a főút elágazásáig, egy félig nyitott alagútszerűség alá (fotó). Itt vártam, hogy elálljon az eső, addig is naplót írtam. A Biogradska Gora Nemzeti Park még 14 km, a térképem szerint van kemping a tónál. Már este 6 óra volt, amikor lassan elállt az eső, és továbbindultam. Víztócsák között szlalomozva tekertem a kamionoktól hemzsegő úton. Azért elég jól lehetett haladni, mert az út szintben ment, vagy enyhén lejtett. Sűrű erdővel borított hegyek voltak mindenfelé felhőbe burkolózva, ez már nyomokban sem emlékeztetett a délelőtti mediterrán hangulatra. Végül elértem a leágazást a Biogradi-tó felé, ismét egy Tara-hídon kellett átmenni jobbra. A nemzeti park bejáratnál sorompó és egy bódé van, de éppen be volt zárva. Ezek szerint a belépőt megúsztam… Innen 4 km hosszú, folyamatos emelkedő vezet fel az 1100 méteren lévő tóhoz. Nem volt túl kellemes ez a 8-9%-os mászás így a nap végén. Már csak 13 fok volt, és hiába állt el az eső, a behajló ágakról tovább csöpögött a víz. Egyetlen autóval és egy szalamandrával találkoztam csak fölfelé menet. Tényleg őserdő jellegű az egész környék, kapitális bükkfák és hegyi juharok vannak mindenütt, alattuk virágzó medvehagymaszőnyeg. Fent a tónál egy-két ember lézengett csak, fotózták a párás tavat állványról (fotó). Akadt néhány parkoló autó is a fák alatt, amúgy elég kihalt volt minden. Feljebb van még egy étterem, tűzrakó hely, faházak és vizesblokk is, mondjuk, kempingnek ezt sem lehet nevezni. Végül, még mielőtt teljesen besötétedett volna, feltoltam a bringát az épületek mögé, és felvertem a sátrat a fák közé a csuromvizes aljnövényzetben.

Táv: 103,9 km, szint: 1416 m, nettó idő: 7 óra 12 perc.

következő