7. nap: V. 25. szerda

Biogradsko jezero – Mojkovac – Žabljak

            Egész éjszaka csöpögött a fákról a víz. Korán keltem, gyorsan sátrat bontottam, így 6 óra után pár perccel már készen is álltam az indulásra. A sáros, köves úton óvatosan toltam le a bringát. Vannak itt faházak és egy vizesblokk is, ami nyitva volt. A mosdó egy komplett farönkből volt kifaragva, tök jó, ilyet eddig még nem láttam (fotó)! Egyébként sehol senki nem volt, a kis turistairoda csak 8-kor nyit ki. Csináltam pár képet a tóról meg a nemzeti parkos ismertetőtáblákról. Végül is nem olyan nagy durranás ez a tó, ami itt igazán érdekes lenne az a Bjelasica hegység 2000 méter feletti csúcsai. Ott fent érdemes lenne gyalogtúrázni egyet, csak hát nem ezért jöttem. Egy forrásnál feltöltöttem a vízkészleteimet, aztán gurulás vissza a bejárathoz (−270 m szint), ahol most sem volt senki a sorompónál (fotó). A főúton, a Tara mellett megy tovább az út. Egy helyen hatalmas szemétkupacot toltak a folyópartra, elég kiábrándító. Úgy látszik, Montenegróban a hulladékgazdálkodás mint olyan nem nagyon létezik, az utak mellett máshol is mindent szétdobálnak, ahol érnek. Mojkovacba tettem egy kitérőt. 3 élelmiszerboltba is bementem, mire találtam mindent, amit venni akartam. Majd a főtéren egy parkban reggeliztem egy hatalmas szobor mellett (fotó). Az ég még mindig felhős volt, és a hőmérő is csak 10-12 fokot mutatott. Tovább indultam, újra a Tara mellett a főúton, a tegnapi eső nyomán méretes pocsolyákat kellett kerülgetnem. Kábé 150 m szintet emelkedett az út, ami azért elég meglepő volt ahhoz képest, hogy a völgyben a folyóval párhuzamosan lefelé megy az út. Innen fentről már nem is látszott a Tara. Errefelé dúsfüvű rétek, elszórtan házak és szilvafával teli kertek vannak, az út szélén pedig tehenek, lovak legeltek. Ezután elkanyarodik az út, tesz egy nagy hajtűkanyart egy a Tarába ömlő patak miatt. Kezdetét veszi a Durmitor Nemzeti Park, az igazi Tara-kanyon (fotó). Innentől kezd igazán vaddá válni a táj, hatalmas sziklafalak jelennek meg mindkét oldalon. Végre a Nap is kisütött, ennek örömére tartottam egy nagytakarítást a bringán. Az előző napi „iszappakolás” és eső miatt tiszta dzsuva volt minden. Egy hét elteltével amúgy is ideje volt már egy alapos lánc-, lánckerék- és váltógörgő-pucolásnak, olajozásnak. Ezután már végig 800–600 méter között ment az út. Állandóan hallatszott a folyó zúgása, de látni csak kevés helyen lehetett az útszéli fák miatt (fotó). Ilyen szempontból nekem kicsit csalódás volt a Tara-kanyon. Itt is sok alagút van, mint a Morača-szurdokban, de ezek elég rövidek. Viszont sok helyen voltak források, vízesések, szikláról lezúduló patakok, és a forgalom szinte nulla volt. Végül dél körül feltűnt a híres-nevezetes Tara-viadukt (fotó). Közelebb érve látszanak a túlparton lévő érdekes, vöröses színű sziklák is (fotó). Áttekertem a hídon, és vissza, közben csináltam pár képet a 170 méter mélyen kanyargó folyóról (fotó). Lent a parton van valami táborhely, itt már lehet raftingolni is. Túl sokat nem időztem, inkább továbbindultam Žabljak felé. Kicsit feljebb aztán megálltam ebédelni egy útszéli farönknél. Szardíniát ettem banánnal: elég bizarr menü, de mit csináljak, ha már csak ez volt nálam. Mojkovac óta egyetlen élelmiszerboltot se láttam. Közben az ég kezdett befelhősödni, de reméltem, hogy nem ismétlődik meg az, ami előző nap délután volt! Az út egy lendülettel ment fel a Tara-völgy aljáról az 1333 méteres fennsíkra. Érdekes, hogy itt már a lombos erdőt sűrű feketefenyves váltja fel. Mászás közben szerencsére találtam egy kiépítetett forrást, mert vizem már alig maradt. 3 óra körül értem fel a tetőre. A fennsíkon hatalmas legelők vannak, elszórtan borókabokrokkal, itt-ott akadnak csak házak, főleg pásztortanyák. Hiába sprinteltem, mint a gép, végül mégiscsak utolért az esőfront, de szerencsére be tudtam állni egy épülőfélben lévő ház eresze alá. Innen már látszottak a Durmitor hegység havas, felhőbe burkolózó vonulatai. Žabljak egy kisváros, igazi turistacentrum sok hotellel, elszórtan álló faházakkal. Bementem egy boltba, mert kajám már semmi nem maradt. Ezután a 2 km-re lévő Crno jezero (Fekete-tó) felé vettem az irányt (fotó). Ahol 2 euró volt a belépő, a sorompón túl csak gyalog vagy kerékpárral lehet behajtani. Tényleg szép ez a tengerszem a háttérben a havas csúcsokkal (fotó). A tó környékén rend van és tisztaság, a nemzeti parkról kétnyelvű infótáblák és térképek vannak kitéve. Maga a tó 1418 méteren fekszik, körülötte sűrű lucfenyves van, ilyet most először láttam itt Montenegróban. Érdekes, hogy ugyanezen a földrajzi szélességen pl. a Sveti Jurén 1700 méter felett is csak bükkösök voltak, úgy látszik, itt ennyivel kontinentálisabb a klíma. A közelben 2 kempinget is jelöltek útbaigazító táblák, de egyiket se bírtam megtalálni, pedig brutál meredek murvás utakra is feltekertem. Már megint ezek a rohadt fantomkempingek! Visszatekertem Žabljakba, majd húztam kifelé a városból, szerencsére a következő településnél (Razvršje) jelölt kemping tényleg létezett. Volt rendes recepció, kerítés, sőt még kis faházak is, mondjuk, rajtam kívül csak 2 autót láttam. Felvertem a sátrat az egyik faház szélárnyékába (kb. 1500 m magasan található a hely). Később többször is eleredt rövid időre az eső. A recepciósnő azt mondta, reggel 2 fok lesz…

Táv 92,5 km, szint: 1403 m, nettó idő: 6 óra 27 perc.