8. nap: V. 26. csütörtök

Žabljak – Trsa – Šćepan Polje – [BIH] – Brod – Tjentište

            Végül is nem volt hideg hajnalban, 13 fokot mértem. 7-re már végeztem a sátorbontással. A mosdóban töltöttem elemet, a zuhanyzóban még meleg víz is volt. És az egész kemping csak 3 (!) euróba került, ehhez képest nagyon korrekt hely. Tömör felhő és köd volt mindenhol, a hegyekből semmit nem lehetett látni. Visszagurultam a főútra, majd néhány kilométer után elértem a trsai leágazást. Innen kezdett emelkedni a keskeny, de jó minőségű út. Először rétek, birkalegelők között kacskaringózott, majd bükkösben folytatódott. 1600 méter fölött hirtelen ez is megszűnt, és megjelent az első hófolt. Innentől már csak sziklás, füves, alpesi jellegű terep volt itt-ott borókabokrokkal, a mélyedések alján kis tavacskákkal (fotó). A szél igen csípős volt, itt már muszáj volt pulóvert húzni. Egy nagy hurkot írt le az út, majd pár szerpentinkanyar után fel is ért a hágóba (fotó). Szerencsére idáig hátszél volt, viszont a hajtűkanyarok fordulója után telibe kaptam. Hófoltok voltak mindenfelé, néhol olyan vastag rétegben állt a koszos hó az út szélén, hogy neki lehetett támasztani a bringát. Élőlény nem sok mutatkozott: láttam nászrepülő havasi pityert és egy havasicsóka-rajt is. Az elolvadt hófoltok helyén itt-ott lila sáfrányok, harangrojtok nyíltak. Szóval még eléggé kora tavaszias volt az időjárás. A Sedlo-hágó (1907 m) fatáblája már lekopott, alig olvasható. Nem is időztem sokat, inkább nekiindultam a szerpentinnek. Tudomásom szerint néhány éve ez az útszakasz még nem volt leaszfaltozva, de most már végig meg van csinálva. Így legalább elmondhatom, hogy a horvátországi Sveti Jure után Montenegró legmagasabb aszfaltos hágóján is végigtekertem. A szél továbbra is kétarcú volt, hol szinte letolt, a fordulók után meg alig bírtam gurulni a szembeszélben. Majd újabb emelkedő kezdődött, kábé 10 kilométer után volt egy lokális maximum 1884 méteren. Közben szerencsére kezdett kisütni a Nap, és néha előbukkant a felhők közül a vicces nevű Bobotov Kuk (2522 m) környéke. (Érdekes, hogy a hivatalos verzió szerint ez Montenegró legmagasabb hegycsúcsa, pedig valójában a legmagasabb pont az albán határnál, a Prokletije hegységben van, és az 12 méterrel nagyobb.) A mélyedések alján néhol pásztortanyák figyeltek. Meg láttam 3 bringást, akik éppen pakolták el a sátraikat. Ezek itt fent éjszakáztak? Úgy látszik, vannak itt olyanok, akik nálam is durvábban nyomják. Láttam örvös rigókat is az útról, az egyiket le is tudtam fotózni (fotó). Egészen érdekesek a Prutaš (2393 m) csúcs gyűrött, függőlegesen álló mészkőrétegei (fotó). Mintha hatalmas barázdák lennének, a mélyedésekben megmaradt hóval, ehhez még csak hasonlót se láttam korábban. Elég sokáig ment még az út 1800 méter környékén, aztán néhány éles kanyar után keményen lejteni kezdett. Boričje falunál sok tehén volt, az út is tele volt tehénlepénnyel és repedésekkel. Errefelé már hatalmas legelők vannak, ameddig csak a szem ellát mindenhol zöld gyep, még bokrok sincsenek. Néhol viszont nagy foltokban nőtt a zászpa és a genyőte. A szél azért továbbra is keményen fújt. Meglepő módon az út újra emelkedni kezdett, majd összevissza kanyargott a sziklákkal teletűzdelt terepen. Kicsit el is bizonytalanodtam, hogy jó felé megyek-e, végül azért leértem Trsába. Csak pár ház az egész, itt ágazik el a főút, és végre masszív lejtő kezdődik 1400 méterről. Viszont az aszfalt egyre rosszabb lett, nem mertem száguldani. Itt is sok volt a genyőte az út mellett, ahogy lejjebb értem, egyre több virágzott is. Végül feltűnt a Piva-kanyon, az alján a mélykék színű, duzzasztott Piva-tóval (fotó). Kanyarodó sziklaalagutakkal tűzdelt szerpentin visz le a Piva-hídig (fotó). Ahol megálltam csinálni pár képet, de a viharos szél miatt nem volt egyszerű. A távolban látszik Plužine falu, amit annak idején a gát építésekor feljebb kellett telepíteni, hasonlóan a híres Piva kolostorhoz. Az alacsony vízszint miatt szárazra került parti sávban imitt-amott még látszanak az egykori fák csonkjai is (fotó). Ezután egy csomó alagút következett egymás után, világítás persze egyikben sem volt, viszont csöpögött bennük a víz. Szerencsére alig volt forgalom, így könnyen átjutottam rajtuk első lámpa nélkül is. Most először hoztam magammal a túrára kukásmellényt, persze végül elő se vettem. Kiszélesedett a tó, és jött a duzzasztógát (220 méteres magasságával a 6. legnagyobb Európában). Lent a mélyben látszik a smaragdzöld színű Piva folyó eredeti szintje. Áttekertem a gáton, majd rövid alagutak sorozatán át elértem a szurdok felett átívelő hídhoz (fotó). Eszméletlen innen a kilátás! Fotóztam a hídról mindkét irányba ezerrel (fotó). Az elmúlt 3 nap 3 szurdoka (Morača, Tara, Piva) közül nekem ez tetszett a legjobban. Kár, hogy ezzel a duzzasztással megölték a folyóvölgy felső szakaszát. Láttam két szirti sast is a sziklafalon, az egyik fiatal, a másik egy öreg példány volt (nyilván az egyik szülő lehetett). Majd a híd után hirtelen véget ért az egész varázslat, eltűntek a sziklafalak, kiszélesedett a völgy. Viszont megálltam egy bővizű forrásnál, ahol végre fel tudtam tölteni a kulacsomat. A Šćepan Polje-i határátkelőnél nincs semmi extra, egy fapallós hídon kell átgurulni Boszniába, vagyis inkább Hercegovinába. Itt egyesül egymással a Piva és a Tara folyó, majd Drina néven folytatja útját egészen a Száváig. Errefelé is nagyban űzik a raftingipart, a folyóparton több kiépített tábor is van. Innentől hullámvasutazni kezdett az út, a folyóból azonban nem sokat lehetett látni. Itt is rengeteg orchidea virágzott az út mentén, a szarvas bangó ipari mennyiségben volt jelen (fotó). Végül nagy sokára elértem a brodi Drina-hidat. Itt bevásároltam egy kisboltban, majd visszafordulva, a Drina másik oldalán folytattam tovább fölfelé. Ez így egy jó 25 km-es kerülő volt, de sajnos nincs más rövidítési lehetőség. A délutáni esőt szerencsére megúsztam, viszont előttem csupa víz és pára volt minden. Kemény emelkedő (7-8%-os) ment fel kábé 850 méterig, majd a Sutjeska folyó völgyébe érve nagy gurulás következett 600 méter alá. Közben több helyen is voltak kiépített források, úgyhogy most nem fenyegetett vízhiány. Sok tehén és ló csatangolt az úton, volt is ebből egy necces szituáció. Az egyik tehén az út közepén állva megijedt tőlem, arrébb akart ugrani, de megcsúszott a vizes aszfalton, és esés közben majdnem eltrafálta az első kereket. Centiken múlott! Durva lett volna, ha itt ér véget a túra. Mert az bárkivel megeshet, hogy biciklitúrán elüti egy autó, de hogy egy tehén… Tjentište falunál kezdődik a Sutjeska Nemzeti Park (fotó). A háttérben itt már mindenfelé havas csúcsok látszottak, amúgy elég elhagyatott, lepukkant környék. 7 óra körül lekanyarodtam egy lepusztult, üresnek látszó épületkomplexumhoz. Az egykor bizonyára szebb napokat látott Sutjeska Hotel emeletén már facsemeték nőttek, az ablakok kitörve. Az építmény mögötti réten, a vizes fűben vertem fel végül a sátrat. Hát elég látványos, változatos nap volt ez…

Táv: 123,4 km, szint: 1736 m, nettó idő: 8 óra 12 perc.

következő