PROLÓG

            Sajnos a svájci túrám óta eltelt másfél évben egy súlyos betegséggel, krónikus CSTE-szindrómával küzdöttem. A magyarul CSomagos Túra Elvonás nevű kórképre az egyetlen létező gyógymód egy jó kiadós biciklizés a hegyekben… De miért megint a Balkán? Az kétségtelen, hogy magasság és látványvilág tekintetében nem versenyezhet az Alpokkal. Viszont területi kiterjedésben, változatosságban és vadregényességben az Isztriától a Fekete-tengerig, illetve a Vaskaputól a Tajgetoszig húzódó térség szerintem verhetetlen. Korábban a Nyugat-Balkánon már 2 nagyobb csomagos túrát is tettem. A Trieszti-öböltől a Shkodrai-tóig a leglátványosabb részeket nagyjából bejártam, viszont az ettől délre és keletre fekvő területeken még soha nem voltam. Pedig ott vannak a Balkán legmagasabb hegyei (amik egyenként is magasabbak, mint az egész Kárpátok), úgymint a Rila (2925 m), Olimposz (2918 m), Pirin (2914 m), Korab (2764 m), Sharr-hegység (2747 m), Albán-Alpok (2694 m), Pindosz (2686 m). Meg még jó pár alacsonyabb hegyvonulat, szurdokvölgy, nagy tó, nemzeti park is található a térségben. Ezeket összekötögetve a térképen egy izgalmasnak ígérkező belső-balkáni (tengerpartot nem érintő) útvonal rajzolódott ki. Mondjuk, a Pindoszt és az Olimposzt végül kihagytam a tervből, mert úgy már túl hosszú lett volna az egész. Ezek, Dél-Görögországgal együtt amúgy is megérdemelnének majd egyszer egy külön csomagos túrát. Az alapkoncepció nagyjából az volt, hogy levonatozok Szerbia délnyugati részébe, majd onnan csinálok egy nagy hurkot bringával, hazafelé jövet pedig megint vonatra szállok.

Mínusz egyedik nap (VI. 11.): A csomagok közül a felső rész tömege 5,9 kg, a két oldaltáskáé 5, illetve 5,1 kg lett, tehát összesen 16. Vagyis a 15 kilós álomhatárt most sem sikerült megközelítenem. Reggel 7 után pár perccel indultam el otthonról, letekertem egyhuzamban Zalaszentivánig (kb. 42 km). Onnan már vonattal mentem tovább Pécsig. Fél 2 után ültem újra nyeregbe, irány az 57-es főúton Bóly, majd az udvari határátkelő. Horvátországban mindössze 20 kilométert hajtottam, és a kiskőszegi Duna-hídon már át is értem Szerbiába. Bezdán és Zombor között, az országút mellett van egy nagyobb erdőfolt, ezt néztem ki még otthon az interneten vadkempingezésre. Fél 7-kor már a helyszínen voltam, de megfelelő táborhelyet találni már nem volt olyan egyszerű. Azért háromnegyed 8-kor már állt a sátor, és be is pakoltam, pont mire eleredt az eső…

Táv: 131,8 km, szint: 655 m, nettó idő: 6 óra 31 perc.

Nulladik nap (VI. 12.): Hajnalban szerencsére már nem esett, így kényelmesen összepakoltam, és betekertem Zomborba. A táborhelytől számítva 10,8 km-re volt a vasútállomás. Megvettem a jegyet Belgrádba, de még így is bőven maradt időm a vonatindulásig.  Kerékpárjegyet (hasonlóan a horvát vasúthoz) itt sem adnak a pénztárban, csak fent a vonaton, a kallernél lehet megvenni (egységesen 100 dinár). Egész korrekt volt a beérkező szerelvény, a kerékpárszállítós vagonban az ajtóhoz közel volt kialakítva külön hely a bicikliknek + kerekesszéknek. Itt (ellentétben a Horvátországban tapasztalttal) nem kellett leszednem a táskákat, és a kampókra sem kellett felakasztani a bringát. Újvidéken egy másfajta (piros-kék színű), sokkal modernebb vonatra szálltam át. Ezen már sokan utaztak, ahhoz képest hogy vasárnap délelőtt volt. A későbbiekben felszállt még másik 2 bringás is, akik nekitámasztották a gépeiket az enyémnek. Egyszer aztán, egy nagyobb kanyarban eldőlt az egész hóbelevanc, de mivel az én bringám került felülre, szerencsére nem lett semmi baja… Délután Belgrádból megint piros-kék vonattal mentem tovább, ezen már alig voltak. Végül 16:32-kor értem be Užicébe. Ezt a várost választottam előzetesen a túra kiindulópontjának. Amúgy lett volna olyan bicikliszállítós vonat is, amivel még délebbre, mondjuk, Prijepoljéig is lemehettem volna. Csak oda már este 10 után értem volna be, úgyhogy onnan tök sötétben kellett volna kikeverednem és sátorhelyet találnom, ami elég reménytelen lett volna. Egyébként Užicétől délre amúgy is kezdődnek a komolyabb (1500 m feletti) hegyek, mint pl. a Zlatibor-hegység. A városból kifelé menet már egyből emelkedővel (folyamatos 5-6%-kal) indítottam (fotó). Elég nagy volt a forgalom, erre számítottam is, hiszen ez a Belgrádot Montenegróval összekötő fő útvonal. Leginkább szemből jöttek motorosok, de teherautók is. Ezek szerint itt nincs vasárnapi kamionstop sem. Szerencsére volt hosszan kapaszkodósáv, ahonnan sok síremléket lehetett látni az út mellett. Amúgy borult volt az ég, lógott az eső lába, de csak épphogy szemerkélt néha. Legalább nem volt túl meleg, a 20 fok körüli hőmérséklet hágómászáshoz pont ideális. A táj is hangulatos volt: mindenütt virágdús hegyi rétek, tücsökzene. Forrást mondjuk nem találtam sehol, így kénytelen voltam egy benzinkútnál ásványvizet venni. Kilencszázvalahány méterig folyamatosan emelkedtem, majd Zlatibor sícentrumot elérve hullámzani kezdett az út. Itt a fennsíkon már nagy kiterjedésű marhalegelők, foltokban erdei- és feketefenyvesek vannak (fotó). Végül 1042 méter magasan elértem az Omar-hágót. Mivel már eléggé későre járt, gyorsan meg is kezdtem a gurulást. Lejjebb érve nagy nehezen találtam csak egy lekanyarodó mellékutat, ami levitt az országút viaduktja alá. Kábé 820 méteren, egy patak partján vertem fel a sátrat már szürkületben. Pont amikor befejeztem, és kezdtem behordani a cuccokat, elkezdett szakadni az eső, de úgy rendesen. Azért nagy mázli, hogy (ahogyan előző nap) most is megúsztam a délutánt eső nélkül. Vajon a továbbiakban is folytatódni fog ez a tendencia?

Táv: 54,3 km, szint: 906 m, nettó idő: 3 óra 42 perc.

következő