2. nap: VII. 29. szombat

Misurina – Rifugio Auronzo – Misurina – Cortina d’Ampezzo – Arabba

            Hajnalban hallottam, hogy folyamatosan esik. 7:45-kor szerencsére elállt. Kitekertem a parton a tó mellett lévő SPAR-ba. Bevásárlás után csináltam néhány fotót a tóról és környékéről. A szemközti parton van egy magas hotel, rohadt látványos a háttérben a függőleges, havas sziklafalakkal (fotó). A vízben amúgy nem láttam semmi extra növényzetet vagy vízimadarat. Viszont az út menti fenyőkről mindenhol hosszú szakállzuzmók lógtak le, nem rossz. Szerencsére kevesebb volt a felhő, mint előző este, úgyhogy most ráláttam a 2999 méter magas Drei Zinnenre/Tre Cimére. Igaz, innen teljesen más oldalát mutatja a három torony (így nem olyan látványos szerintem). Mivel a panorámaút után úgyis ugyanide jövök vissza, úgy gondoltam, lent hagyom a kempingben a sátrat meg a cucc egy részét. A felső táska itt maradt, csak a két oldalsót szereltem föl. A hálózsákot, polifoamot, ruhák nagy részét, konzerveket bent hagytam a sátorban, csak az értékesebb cuccokat, iratokat vittem magammal. Így azért jóval könnyebb lett a bringa. Indulás fölfelé 9:30-kor, cél a 2349 méteren lévő Auronzo menedékház. A táv 7,5 kilométer, aminek a második fele brutális emelkedő: néhol 16%-os táblák vannak a hajtűkanyarokban (átlagban 11% volt). 1850 méter körül van egy viszonylag síkabb szakasz, itt van a fizetőkapu, de bringásoknak ingyenes. Fölfelé elég sok montis jött néhány fős csoportokban, de csomagtartó egyiknek sem volt a bringáján, viszont „kötelező” tartozék volt a kis hátizsák + esőhuzat. Úgy látszik, itt ez a menő. De legalább köszöntek, általában olaszul, de azért német szót is hallottam. A vége felé már kb. két hajtűkanyaronként meg kellett állnom, de nem a fotózás miatt… Egyszer két montis csaj keményen megelőzött, de láttam, hogy a következő kanyar után ők is megálltak pihenni. A buszok viszont nem vicceltek, a helyi járatok simán feljöttek itt. 11 körül értem fel a R. Auronzóhoz, de alig lehetett látni az épületet, olyan sűrű felhőben volt az egész (fotó). A menedékház közvetlenül a sziklatornyok tövébe épült. Autóval idáig lehet csak feljönni, viszont egy csomó túraút indul innen, akár meg is lehet kerülni a három tornyot. Érdemes lenne egyszer kocsival kijönni ide és gyalogtúrázni egyet. Itt fent rengeteg havasi csóka van, egész közel lehet menni hozzájuk. Vannak tehenek is, ott fekszenek a kőből kirakott feliratok között. Innen indul egy mély völgy, aminek az alján egy települést (Auronzo di Cadore) és egy tavat látni, brutálisan jól néz ki (fotó). Miután kifújtam magam, és csináltam egy csomó képet, elindultam a murvás úton a Lavaredo menedékház felé. Autóval ide tilos behajtani, de csomó gyalogos ment erre, és láttam pár bringást is. Az egész út a dolomit törmelékszoknyán megy keresztül, nagyon állat. Maga az út nem különösebben meredek, félúton van egy kis kápolna is. A R. Lavaredónál leraktam a bringát, kicsit mászkáltam, fotóztam. Itt lehet igazán király, tarajos dolomitcsúcsokat látni (fotó). Innen vissza is fordultam, hülyeség lett volna tovább tekerni fölfelé a meredek murvás részen. Gyorsan leértem a kempingbe, szerencsére megvoltak a cuccaim, 13:30-kor már indultam is tovább. Az út mellett itt van egy újabb natúrpark (Parco Naturale delle Dolomiti d’Ampezzo). Felértem az 1809 méter magas Tre Croci-hágóra, a csúcs előtt nem sokkal kapott el a szemerkélő eső. Beálltam egy étterem falához, egy outis csákó is odajött mellém kicsivel később. Szerencsére 10 perc múlva elállt az eső. Elég gáz volt lefelé száguldani a vizes úton, mivel közvetlenül a padka mellett mély árok figyelt. Cortina d’Ampezzón megállás nélkül átgurultam, mivel nem láttam semmi boltot az út mellett, csak egy csomó hotelt (asszem nem a csórók járnak ide). Amúgy jól néz ki a város, az egész egy völgykatlanban fekszik (fotó). Itt volt 1956-ban a téli olimpia (nálunk akkoriban biztos nem ez érdekelte az embereket). Következik a Falzarego-hágó (2105 m). Itt ki van írva kilométerenként (másfél km-enként?), hogy mennyi van még hátra a csúcsig. Az elején egy sziklába vájt alagúton mentem át, aminek érdekes neve van: Pocol-alagút (fotó). Ezután jött Pocol falu, ahol természetesen van egy Pocol Hotel. Amúgy nem vészes az út, 6-8% végig, egy 2 kilométeres szakasz majdnem sík. Innen fasza kilátás volt a felhőbe burkolózó Tofana di Rozes (3225 m) dolomitfalaira (fotó). Az út másik oldalán viszont egy érdekes sziklaalakzat látható, a Cinque Torri (fotó). Itt még 2150 méteren is vannak fák: vörös- és cirbolyafenyők, sőt láttam fenyőszajkót is. A Falzarego-hágón (fotó) bementem az ajándékboltba. Itt aztán van minden, az I. világháborús könyvektől (a borítón gázálarcos katonák a lövészárokban) a kakukkos órákig, amit csak el lehet képzelni. A mosdóban végre tudtam vizet felvenni, mivel kint nem találtam csapot. Ahogy kijöttem, már kezdtem fázni, úgyhogy pulóverben indultam lefelé. Innen a hágó tetejéről pillantottam meg először a Dolomitok legmagasabb csúcsát, a gleccserborította Marmoladát (3342 m). Lefelé 17 számozott hajtűkanyar van (a magasság is ki van írva). Egy mély völgybe ment le az út, közben volt két lavinaalagút (olaszul: galleria), plusz néhány túrabringás is jött szembe. 1460 méteren elágazáshoz érkeztem. Bal oldalon a völgy alsó végét brutális dolomitgerinc zárja le, a 3218 méteres Civetta. Jobbra kanyarodva újra emelkedik az út, egy mély patakvölgy oldalában halad (a szokásos egyik oldalon sziklafal, a másikon szakadék kombináció). Arabba előtt kb. 1 kilométerrel a patakon láttam egy hidat. Átmentem rajta, és feljebb, a fenyők között találtam nagy nehezen táborhelyet egy tisztáson. Sátorverés 9:00-kor 1530 méteren.

Táv: 70,0 km, szint: 1857 m, nettó idő: 5 óra 21 perc.

következő